A Hellsing Hirano Kouta 13 részes, 1997-ben kiadott sorozata, ami mondhatjuk, hogy mára az egész világon ismertté vált. Lássuk, mi hozta meg neki ezt a hatalmas népszerűséget és sikert, mi tette kiemelkedővé ezt a mangát!

Az anakronisztikus műfajok legismertebbje, a steampunk (avagy sztímpank) reneszánszát éli: nincs olyan con, amelyen ne jelennének meg fogaskerekekkel és különböző átalakított kütyükkel felturbózott, viktoriánus ruhába öltözött ifjak – egészen konkrétan a steampunk cosplayerek voltak azok, akik 2009-ben megihlették Joe Benitezt. Egyéves munka után ez év novemberében jelent meg a Lady Mechanika című képregény-sorozat első tagja, amolyan pilotként, amelyben megismerhetjük a vörös szemű, félig ember, félig gép Mechanikát, aki nem emlékszik a múltjára.

A legelső, nulladik számot viselő képregény igencsak ígéretes, a bögyös Mechanika vagányságban felveszi a versenyt Lara Crofttal, és van annyira pozőr szereplő, hogy elvigye a hátán a sorozatot, ez már a mindössze 17 oldalas „pilot”-képregényből is kiderült. A steampunk zsáner pedig mostanság hívószónak számít, így a viktoriánus külsőségek között könnyűszerrel ki lehet kerekíteni egy olyan sztorit, ami sokakat megragadhat.

Mechanika történetéről egyelőre annyit lehet tudni, hogy ő volt az egyetlen túlélője egy sorozatgyilkos három évig tartó áldozatszedésének Angliában. Amikor a hatóságok rátaláltak egy elhagyatott laboratóriumban, amnéziás volt, ráadásul amputálták és kicserélték a testének néhány darabját. Ezután nyomozóként kezdett el dolgozni, miután pedig rátalált egy olyan élőlényre, aki ugyanúgy félig gép-félig biológiai lény volt, mint ő maga, ráadásul felismerni vélte Mechanikát, feltámad benne a vágy, hogy megismerje a múltját és kiderítse, mi is történt vele.

A kezdet tehát ígéretes, decemberben érkezett a folytatás, avagy a hivatalos első rész, nemsokára bemutatjuk azt is, amint eljut hozzánk a képregény.

Sóhajtozva gondoltam vissza 2010 második felére, amikor bizony (én bűnöm, én bűnöm, én igen nagy bűnöm), nem került fel cikk ide, pedig ez az egyik kedvenc saját blogom, olyasmivel foglalkozom rajta, amit imádok, úgyhogy újraindítom a blogot, mert hát azért mégiscsak. Mostantól heti két-három nagy cikket várhattok, elemzések, ismertetők, bemutatók témakörében, a téma marad ugyanaz, mint volt, bemutatjuk a legjobb képregényeket, animéket és animációs filmeket.

A mai cikk csöcsökről és steampunkról fog szólni, stay tuned!

(Nem, nem tudtam kihagyni ezt az epikussá nemesedett borzalmas szólást a címből, habár tudom, hogyha Mazur kolléga valaha is idekeveredik, kő kövön nem marad.)

Be kell vallanom, nem nagyon vagyok otthon a Warhammer 40,000 könyvek és játékok univerzumában, úgyhogy nem nagyon mennék bele, hogy pontosan mit is és hogyan dolgoz fel ez a webképregény, kommentben aki szeretne, egészítsen ki teljes lelki nyugalommal.

Ennek a ténynek ellenére nagy szerencsém, hogy a képregény, a Servants of the Imperium  remek stílusban íródott, ugyanis még nekem is igen élvezetes és vicces volt - kicsit az OOTS-re, az Order of the Stickre emlékeztet (amiről később fogok még regélni), azonban nem azonos a két alkotó. A tárgyalt képregény Rob Leigh műve és minden vasárnap frissül.

Krisztus után 2015-ben járunk, az emberiséget 2000-ben majdnem megsemmisítő Second Impact után, amelyért az Első Angyalnak nevezett lény volt a felelős. 15 évig béke volt ezután a Földön, s felkészülhetett az ember az újabb találkozóra, mely aztán 2015-ben be is következett. Furcsa, vérengzőbbnél vérengzőbb élőlények, Angyalok jelentek meg újra, s ellenük csak egy fegyverrel vehették fel a harcot: az Evangelion-sorozattal. Az Evangelionok hatalmas erejű mechák, szupergépezetek, amiket csak 14 éves gyerekek tudnak irányítani. Főszereplőink, Ayanami Rei, Ikari Shinji és Langley Asuka az EVA-00, -01 és -02-es egység pilótái. A történet során a gyerekek megbirkóznak egyrészt az Angyalokkal, másrészt saját magukkal, s kiderül, kik is valójában az Angyalok, s mi közük az emberiséghez.

Alapjában véve tetszett a sorozat, viszont nálam nem kap 10 pontot (a 10-ből persze), hanem csak 8,5-öt. Hogy miért? A történet maga nagyon érdekes volt (főleg, mert belekevertek mindenféle mitológiai utalást), a karaktereknek megvolt a maguk története, egyénisége, de azt kell mondjam, hogy nem voltak megfelelően kidolgozva, márpedig 26 részből (plusz két mozifilmből: End of Evangelion és Death & Rebirth) futnia kellett volna arra is, hogy az abszolút homályos részeket megmagyarázzák. Furcsa alkotás, az biztos, és sokszor volt az, hogy megborzadva meredtem a gépemre, hogy EZ MI?!, mert olyannyira megrázó volt az aktuális képsor. Nem is bírtam abbahagyni, míg hamar meg nem néztem az egészet, végül mégis ürességet hagyott maga után. Túl sok az alternatív befejezés, túl kevés a magyarázat, pedig én sem szeretem, ha a számba rágják, hogy mit is láttam.

Erről a sorozatról lehet aztán vitatkozgatni - így a sorozatra visszatekintve világosan látszik, hogy nem úgy indul, ahogyan befejeződik, ebben pedig nagy valószínűséggel az játszott közre, hogy a rendező kórházba került, depresszióval kezelték, talán emiatt lett annyira ködös az anime vége.

Megnézni mindenképp meg kell a Neon Genesist, ha másért nem, azért, hogy az ember elkezdjen érdeklődni a kabbalisztika és a zsidó "mitológia" iránt (Lilith története ésatöbbi). Utána meg ki-ki döntse el, hogy neki hogy tetszett.

Utóirat: fontos tudni, hogy még nem jutottam el odáig, hogy a Neon Genesis Evangelion feldolgozását, a Rebuild of Evangelion tetralógiát megnézzem. Elképzelhető, hogy abban már másmilyen a befejezés, másmilyen a felépítés - nem tudom, de alkalomadtán meg fogom nézni azt is.

A minap beszélgettem egy ismerősömmel, aki egy mókás(nak szánt) kiszólásomat nem értette, és így derült ki, hogy nem ismeri a Napirajzot úgy en bloc. És hát ez borzasztó, vannak még itt emberek, akik nem szembesültek ezzel a csodával, ezzel a zseniális egyveleggel?

Habár Grafitember mostanában már hektikusan alkot (nemrég született a kislánya, úgyhogy megbocsátunk), de ha valaki még nem találkozott ezzel a magyar webképregénnyel, gyorsan pótolja be, különben nem fog érteni rengeteg utalást, amit Grafitember alkotása hozott be a köztudatba. Ilyen például, hogy mindenki Tibor és/vagy Klára, valamint megtudhatjátok, mi az a Glótah, miért nem szabad kikapcsolni Szultán rádióját (és egyáltalán, miért nem szabad közelíteni hozzá). Úgyhogy aki még nem tette, gyorsan pótolja be. Grafitembert nagyon szeretjük egyébként, mert a dedikálásai nem úgy zajlanak, mint másoknál egyébként, hanem mindegyik könyvbe rajzol egy olyat, amit a dedikáltató kér. És ez igen tiszteletreméltó. Alant látható a kedvenc stripem.

És ha megvolt, akkor nézzétek meg a játék végének videóját, ami szervesen az előzőhöz tartozik. Szavamra, gyönyörű!

Hallottam már egy ideje, hogy Scott Pilgrim így, meg Scott Pilgrim úgy, de különösebben nem néztem utána a témának, most azonban a Nyitott Könyvműhely elkezdte megjelentetni a képregényeket, úgyhogy rávetettem magam, hogy kiderüljön, mégis miért vannak odáig az amerikai fiatalok mostanság. Az ütemezés remek, nemrég debütált ugyanis az USA-ban a hatrészes képregénysorozatból készült film Michael Cera főszereplésével (akit a Junóból ismerhetünk), úgyhogy pont belecsöppenünk a hype legközepébe. Magyarul eddig két kötet jelent meg, a harmadik szeptemberben érkezik, úgyhogy nem akarom lelőni a poénokat előre, aki szeretné, az viszont megrendelheti a hat kötetet együtt, 45 dollárért (angolul persze).

A főszereplőnk érdekes figura, a húszas éveinek elején jár, munkanélküli, csajozik, bulizik, és mindig le van égve. Ha mi magunk nem is vagyunk munkanélküliek, azért Scott dolgai ismerősek lehetnek - nem sok olyan embert ismerek, aki ne élte volna át az ún. "kapunyitási pánikot", amikor az ember még nem nagyon tudja, hogy mit kezdjen magával, Scott alakja tehát könnyen felismerhető. Ehhez adódik viszont egy olyan sztori, ami a legjobb VHS-kazettás élményeket idézi, mégsem lesz gáz. Nem tudom, hogy csinálja a szerző, hogy ilyen remekül belemixeli az átlagos "tinis" lávsztoriba a verekedéseket stb., de sikerült neki.

Scott ugyanis beleszeret egy lila hajú lányba, Ramonába, akinek hét exe van, és Scottnak mindegyikkel meg kell küzdenie, hogy elnyerhesse Ramona kegyeit. Scott persze nem az a kigyúrt állat, az exek mindegyike pedig másként támad - úgyhogy nem az a szokvány sztori ez, no.

Így elsőre bugyutának is tűnhet a leírás alapján, de mégsem az, inkább nagyon menő és aranyosan önreflexív (sok a kiszólás a képregényolvasók felé, ami nagyon bejött). És bár nem közvetít hatalmas értékeket, de egy szombat délutánra ideális elfoglaltság a sorozat elolvasása. "Jól jön néha egy kis szórakozás" felkiáltással nagyon ajánlom. Alant pedig a film promója látható.

Mindössze 47 évesen, rákban hunyt el Satoshi Kon japán animációsfilm-rendező. Mi nagyon szerettük tőle a Perfect Blue-t, de a Paprika vagy a Tokyo Godfathers is említésre méltó művei. Jellegzetes karakterei és stílusa hiányozni fognak..

Az urban fantasy műfajába tartozik a tárgyalt képregényünk, amelyet egy fiatal, ámde sokat tapasztalt alkotó hozott létre, aki nem más, mint Ben Templesmith. Minekutána Ben már együttműködött a modern képregények egyik élő istenségével, Warren Ellissel, és a közösen létrehozott képregényüket számtalan rajongó emeli egekig (mi is fogunk róla írni), illetve ő felel a 30 days of night-ért (amiről szintén), ezért tudni lehetett róla, hogy rosszat nem ad ki a kezéből. (Aki pedig egyik előbb említett képregényt sem olvasta volna, gyorsan pótolja be.)

A Wormwoodban keveredik a belezés és a humor, egészen groteszk képregényt hozva létre ezáltal. Ben a gore-elemek mellé (az egészen gusztustalan mészárlások mellé például) kiváló érzékkel kever nagyon menő beszólásokat, a karakterek pedig egészen parádésak: a bevezetőben említett kukacka (aki rendszeresen megmenti a világot - komolyan!) mellett van itt még egy kiugrott prosti, aki zsoldosként dolgozik, és legfőbb képessége, hogyha nagyon elfajul a harc, akkor a tetoválásai életre kelnek; csatlakozik hozzájuk egy szakállas android, akibe az összes undorító leprikón azonnal szerelmes lesz, a csapat utolsó tagja pedig egy zsaru kísértete, akinek minél több bűnügyet kell megoldania, különben sosem fog egészen meghalni.

A világ pedig a mi világunk, különleges élőlényekkel megspékelve, akikről mi, átlagemberek, nem tudunk. Wormwood kiválóan érzi magát közöttünk, és bár hullákat mozgat, ennek ellenére imád dohányozni és (már elnézést) kurvázni, úgyhogy elég tevékeny egy kukac ő.

Aki nem ijed meg a horrortól, jól tud angolul (a legtöbb poén megértéséhez bizony elengedhetetlen a megfelelő angoltudás), az nagyon gyorsan szerezze be, a gyűjteménye egyik fő kincse lesz, higgyen nekem.